Foglalkoztat egy gondolat, hogy a bírálatban, a kritizálásban, tanácsosztogatásban milyen profik sokan. Mert könnyebb a más háza táján nézelődni.
Elég csukott szemmel kinyújtani a karunkat és beleakad a környezetünkben valakibe, aki épp problémát bogozgat. A jobb is, a bal is. Ha másba nem, magunkba. Mert annyira szétestünk.
Megszűnt a munkánk, amit lelkesen, odaadással végeztük. Berendezkedéssel. Évtizedekig, akár! Ennyi év nem kis idő a pszichénknek. Egyedül maradtunk a munkanélküliség közepén akár gyerekekkel, mert éppen elvált anyukaként terelgetjük a szakmát, a gyermekeket. Az egyik kicsi, a másik nagyobbacska, de még csak középiskolás. Nem könnyű. Nagyon-nagyon nem. Ebből az „áldásból” elég egy is az összeomláshoz!
Van nekünk egy Mónikánk. Erdélyi Mónika, a mindenki által ismert, megosztó Mónika Show nagyasszonya. Mindez vele történt meg. Sajnálni nem kell. Mert szépen keresett, kijárta az iskolát az emberekkel való beszélgetésből, az odafigyelő, értő hallgatásból. Több gyakorlatot szerzett e téren, mint sok, segítő szakmában dolgozó. Mert itt a témák a réteg adottságaiból fakadóan: kemények.
Emberként vettem a tollam hegyére. Ugyanez történt meg vele. Ismerem. Csak kissé más megvilágításban, a gyerekek révén. Anyukaként. Mintegy 3 éve szült egy kislányt, majd elvált (volt bátorsága hozzá), elvesztette a munkáját és társ, támogatás (tartásdíj), biztos bevétel nélkül maradt egy szép nagy házban. Melyet családi fészeknek indítottak, de nem az lett belőle. Egy válság közepén eladhatatlan kecó.
Támadták, ő védekezett. Bekerítette magát. Hírzárlattal és kilókkal. A bulvár szerint „dagadt lett”. Friss anyukaként jelzem, hogy szülés után 1-2-3 évvel az anyukák java felkapkodja a plusz kilókat krízis nélkül is! A második gyerek után meg sokan le sem adják.
Mindez fél éve történt, hogy kihúzták Móni lába alól a talajt, mely nyugalmat, biztonságot adott neki. Talán már ő is ment volna…
És már pár hónappal később pontosan tudta, mit fog kezdeni az életével. A rosszindulatú híresztelésekkel ellentétben szépen lefogyott, kifésülte a hirtelen kissé kuszának tűnő szálakat. Egyedül. Amire támaszkodhatott: a tudása, a diplomája, az édesanyja mellett még mindig ott a 2 legnagyobb kincse. A lányai! Viktória és Olívia. És, ami nagyon fontos! Van egy építő szenvedélye. Sugárzik, ha azzal foglalatoskodik. A cizelláltabbak, az érdeklődők erről is tájékozódhatnak, mert közösségi portálon osztja meg szenvedélyét.
Példát mutathat sok-sok olyan anyukának (apukának), nőnek (férfinak), akik a gödörből próbálnak kimászni. Mert neki fél év alatt sikerült. És itt nincs esély a „csak ma összezuhanok egy kicsit” című műsorra. MERT EGYEDÜL VAN AZ ÓVODÁS KISLÁNYÁVAL, AKIRŐL GONDOSKODNIA KELL NAP, MINT NAP.
Bármi, amit tudni vélnek róla, nem tőle jövő információ és a legtöbb esetben pontatlan vagy igaztalan. Amivel mintául szolgálhat, az meg nem érdekel senkit. Engem igen. Mert kevés ilyen kemény nőt, anyukát láttam. Nincs rajta fognivaló. Nem iszik, nem drogozik, nem „pászít” félre… Tudatosan, belső kontrollal éli az életét. A husikáját próbálják megfogni, mert ez volt az egyetlen gyenge pontja és azt gondolták, így eladhatóbb egy műsor. Olyanok, akiknek maguknak több rendeznivalójuk is lenne talán.
Mindezt azért írtam le, mert ő nagyon jó példája annak, hogyan lehet talpon maradni és irányt venni a nagy zűrzavarban. Ez mindannyiunk számára lehetséges. Talán egyszer ő is beszél róla.
Csoporton ez alapszabály: mások bírálgatását, kritizálását nem műveljük, tanácsokat nem osztogatunk. És még egy: bármi, ami itt elhangzik, itt marad a körben. Ami jó, ami neked testhezálló, vedd ki, a többit hagyd bent.
Ha mindenki így cselekedne, nagyobb rend lenne belül és több szeretet körülöttünk. Ami bennünket és a környezetünket is építené, szárnyakra venné.
Ha a romjainkból tápászkodunk és van mire építkeznünk – legfőképp erősségeinkre -, akkor nem botlókövön esünk homlokra, hanem utunk fejlődési lépcsőjén haladunk egy újabb szakaszt.
Mindannyiunknak van erőssége! Erényt, erkölcsöt, tanítást hozunk otthonról. Gyermekkorunkban, fiatal felnőttkorunkban találunk magunknak olyan szenvedélyt, melyért mindent megteszünk, hogy időnként töltekezzünk, épüljünk belőle.
Tanulunk, megtanulunk tanulni, van családunk, tartozunk egy hitbéli vagy egyéb közösségbe. Testünket is műveljük sporttal, kirándulással, sétával, tánccal. Vagy éppen azzal, hogy óva figyeljük az egészségünket, hogy megelőzzük a betegségeket. Ezek mind-mind védőfaktorok. Külső és belső védőfaktorok, melyek csatasorba állnak vagy állítódnak, ha jön a betonfal. Hogy át tudjuk szökellni. Ruganyosság (pl. lelki ruganyosság, boldogulás a nehézségek ellenére: reziliencia ) híján nagyon becsapódunk és szépen csorgunk lefele, mint a Rózsaszín párduc a rajzfilmben. Olyan harmatgyengén, aléltan.
Van, aki innen egyszerűen feláll, leporolja magát (vagy leporolja a családja, a barátai) és ugrik még egyet. Egy nagyobbat. Egészen a fal tetejére. Ott aztán körbenéz, madártávlatból letapogatja, mi van mögötte és fordul egyet. Felrajzolja szemei előtt a mindig is dédelgetett álmait, azt magának az égbe kiálltja (leírja a zsebébe, hogy ne felejtse el!!!) és szerkeszt egy hágcsót. Vagy kettőt. B-tervekkel teletűzdelve. Hogy legyen tudatos, elkészített cselekvési alternatívája.
Szép nyárutót és kellemes őszre készülődést kívánok szeretettel: Bagi Éva