Ha nem kötne a titoktartás és nem gondolnám, hogy a tudatlan, önmaguktól is félő emberek belerondíthatnak a “felépülésükbe”, kérném őket, hogy meséljenek. Fotókkal, történetekkel, anonim módon. Hogy más is láthassa, mindez tényleg csak bátorság kérdése. Ami egyike a legfőbb erényeinknek. Nem, nem vakmerőségről beszélek. Az valami teljesen más.
Mi a gyakorlat? Írnak nekem (rendszerint a Nők Lapja Café Válaszkeresőjére), vagy észreveszik rajtuk barátnők, kollégák, rokonok, a változást. És ajánlanak. Akkor kapok egy baromi hosszú levelet. És én rendre elmondom, hogy a legeslegjobb, ami történik. Teret keres magának a tünet, a változásra megérett állapot. Kibuggyan. Elviselhetetlenül. Mint a hájbáj a ruha résein. Hogy a gombok is lepattognak még egy mélyebb sóhaj következtében. És megnyugtatom őket, hogy ez tökéletesen, rendesen, tutira, mélyen NORMÁLIS. Pontos kifejezés erre: normál krízis. De az is lehet, hogy egy függőség jele. Ami már nem annyira tartozik a széles, tág határú normák keretei közé. De azt szeretem a legjobban. Mert a függőségből felépülni (SZER, TÁRS, NET, SZEX, stb.) a legszebb, a legboldogságosabb. Mert lehetséges és rövid időn belül látni a változást. Az élet szebbik, megfelelő, működtethető mivoltát. Mit működtethetőt???! Magától suhanót. Mert az ilyen embereknek a fejére gyakrabban felfestődik a mosoly. És a felépült (vagy már felépülő) emberek rengeteg energiát nyernek. Amiből adni is képesek. Mert ők látták a posványt. És ismerik a két pólus legeslegvégét.
A legszebb indikátor, amikor már csak mosolygunk visszanézve a pocsolyán. 🙂 Az én hölgyeim kezdenek csendesen mosolyogni. Pedig lenne min sírniuk. De már nincs miért. Mert kézbe vették a posványt és belső kontrollal szemlélik Önmagukat, a legközelibb világot maguk körül (szülők, társak) és az egyre távolabbiakat. Pedig ők nem változtak…MÉG! De óhatatlanul fognak, ha kapcsolatban szeretnének maradni az önazonosult hölgyeimmel.
Én is köszönöm! Szép napot kívánok, Némó! Üdvözlet a csigazázból! És az álarc mögül…
Bagi Éva
