Sokan vagyunk úgy azzal, mint a gyermekek mindig. Mi, felnőttek jó esetben időnként. Hogy most, de azonnal szükséges az a valami vagy valaki, amit vagy “akilletőt” a fejünkbe vettünk. A gyermekeknek ösztönösen szükséges egy azonnali kielégülés, akár csokiról, játékról, ölelésről, birtoklásról van szó.
Ez a gyermek velünk növekszik, végig kísér utunkon. Időnként kísért. Leginkább, ha egy szenvedélyről van szó. De ne legyünk ma riogatók, inkább a mindennapjaink csillogóbb, építőbb oldaláról szólok. Az építő szenvedélyről. Ami flow élményt okozva repíti az időt, tölti a lelkünket, emeli a fázisszöget. Ez egy precíziósan kimérhető állapot, ami jellemzi a testünket, sejtjeinket, lelkünket. Ha jön hozzám valaki, megmérve bioimpedancia mérővel a testösszetételét, azonnal látom, hogy milyen baldachinos gondolatok vagy éppen tornádó tombol a megfogható, fiziológiai valóságában vagy az érezhető létében. A lelkében, az érzéseiben. Sokszor ez nem tudatosul az illetőben, csak érzi, hogy jól van, látni, hogy mosolyog a szeme.
Ez a fázisszög egy vektor is. A nagy magyar átlag (bizony, fázisszög tekintetében van ilyen) egy nagy darab hatos. Öt és 9 között ez optimális. Én még nem találkoztam 7 fölötti emberrel, itthon pedig pláne. De hat alattival bizony gyakran. Ma meglátogatott egy héthármas (7,3) úriember. Kinek az életkora is ennyi, csak tizedes nélkül (73 éves). Prímszámok. Prímák, rendkívüliek, egyediek. Ezek az emberek sodornak bennünket, magukkal ragadnak, jó őket hallgatni, figyelni. És “azt tesznek, amit akarnak”, elhatározásaikat végigviszik. És tudnak örülni a sikernek -bármennyire is készpénznek veszik időnként.
Edukációs a programom. Jó esetben teljes rá(m)hagyatkozással lépkedünk a változás mezsgyéjén. Hol poroszkálunk, hogy szökellünk, van, hogy átmenetileg curükkölünk, de akkor ott termek. És jelzem a bakikat, együtt felvesszük újra a vektor irányát. A fogyást vagy az erősödést, a roborálódást. A testünkben való otthonra találást.
Ezek a változási munkák könnyedén mennek, ha találunk magunknak a célunk mellé egy építő szenvedélyt. Lehetőleg üdvözítő, ha a célunk és a szenvedélyünk köszönőviszonyban van egymással. Tegyük fel, fogyni szeretnénk, egészségesen élni és megleljük az ehhez passzoló mániát: sportot, konyhatechnológiát, közösséget, stb.
Hát, nem ilyen az én egyik szenvedélyem, a csipkehorgolás. Mert nem úgy egészséges, mint egy mosolygós alma. De repít. Ha annak élhetek időközönként. Már nagyobbacska a legkisebb gyermekem is, így nem játszik a fonalaimmal, mint a kiscicák a gombolyaggal. Meincraftozik, Legozik, a kígyójával ijesztgeti a beavatatlanokat vagy éppen a gumidenevérét hajigálja a plafonra. Lényeg a közös nevező. Tisztes távolságban van tőlem, amikor a csipkehorgoló tűim a kezemben vannak.
És most jön a rémálom kategória: szombaton, délután, amikor már csak 15 cm van abból a színkörből, amiben haladok, elfogy az egyébként kereskedelmi forgalomban már nem kapható fonal azon árnyalata, amihez hasonló sincs itthon, de még a boltban sem.
Ez pont olyan érzés, mint amikor elmegyek évente egyszer-kétszer Dunakeszin a Partba és véletlenül előfordulna, hogy a csokoládés szuflé vanília fagylalttal nincs az étlapon. Lefagynék. Hirtelen lelki vákumba kerülnék és -ha nem lennének eszközeim- eszközök nélkül elvesznék.
Ezekhez az exisztenciális fenyegetettségekhez nem elég a B-terv. Vagy a C. A lelki tusa rendelés nélkül érkezik, minden humán és egyéb erőforrás megmozgatása az ügy érdekében agyi katasztrófaként elkezdődik, és legutolsó reménysugárként annak elfogadása, hogy már csak 7 nap és meglehet a vágyott gombolyag szín. Mire az elfogadás, az elengedés megtörténik, kitör belőlünk a megkönnyebbülés tüzijátéka. Mert már nem vágjuk magunkat a földhöz, megcsillantva a hisztis oldalunkat. Mert felnőttek vagyunk, ugyebár.
Nos, így vagyunk az életben sok mindennel. Ahhoz, hogy mégis komfortosan tudjuk érezni magunkat a megváltozott szituációban, kell egy nagy adag realitás-kontroll, az áldott elengedés. Sokszor hallom, hogy a fogyás, a társfüggőség, a viselekedési- vagy szerfüggőségektől való szabadulás csak akaraterő kérdése.
Elkeserítő hírem van. Pont nem az hiányzik ebbe az egész helyzetbe bónuszként. Hanem az könnyed megértés, a ráhagyatkozás. A helyzetre, a szituációra, a Jóistenre vagy egy igazán szakértő tanácsadóra. Mert például ott áll mellettünk menyugtatólag és újrakalibrálja velünk a vektort.
Ez egy társastánc. Csak itt én választom a táncot, de nem mindig én vezetek. Együtt táncolok. Annyi a dolgom, hogy picit terelgetek, fordítom a fejem egy irányba, hajlok és várom, hogy követ-e, aki velem táncol. A táncot a beszélgetés, az eredmények, a mért állapotok segítik. A lelkünk rugalmassága két hónapnál enged. Enged a tanulásnak. Aki betartja a szabályokat, annak a teste idomul a tanultakhoz. Mint azt az ábra is mutatja. A 8. hétnél egy gyönyörű rúdugrás és ott a pont. A 7,3-as. Gratulálok és köszönöm! Ezt a titkot még nem ismerem, de majd megtudom. Nem biztos, hogy rám tartozik. Örülök, hogy látom, a kíváncsiságot elengedem.
De fonalam az július 16-án lesz! 😉 Addig mást horgolok.
Kellems nyári napokat kívánok szeretettel!
dr. Bagi Éva Eszter
Addiktológiai konzultáns, élettanász, testsúly-kontroll szakértő
+36302208392
Oldal ajánlása emailben
X
