Addiktológiai konzultáns vagyok, krízisben levőkkel, a változást nehezen megélőkkel foglalkozok. Segítek nekik a maguk módján lépegetni, erősödni, kinyílni, elengedni. Vannak viselkedési mintázatokkal küzdők (étkezés, vásárlás, kényszeres egészségprevenció, felépülés betegségekből, szexfüggés, stb.) és vannak társfüggők. Akik nehezen lélegeznek társaikkal, de nélkülük is. Önmagukkal legkevésbé.
Nehéz megtenni ezeket a lépéseket. Felismerni, hogy gond van, de adott esetben ez egy normál krízis. Normálisnak mondható, az életeseménnyel együtt járó, de azért mégiscsak krízis. Ilyen például, amikor nehezen vetkőzzük le komfortzónáinkat és a berögzött, pusztító rituáléinkat. Vagy nehezen veszünk fel új kanyarokat (mert a gyermek kirepült, betöltöttük a negyvenet, kinyílt a kapu vagy éppen bezárult…nak tűnik).
Általában gyermekes szülők, emberek jönnek el hozzám, de mindenki volt gyermek. Ezért szoktam elmesélni azt, hogy a lelkünk rugalmassága 2-4 év is lehet. Mint ahogy a kicsi elbúcsúzik a pelenkájától biztonságosan, vagy megtanul fogat mosni.
Hogy egy „teljesen” új dolgot ennyi idő alatt építünk be jó esetben a mindennapjainkba rutinizáltan, jó érzéssel, kellemes közérzettel és lesz részünk. Például a ma még jóleső, csatakos, lucskos, illatozó, sós, füstöltcupákos, ragacsos-rizses töltött káposzta megújult köntösben már nem, hogy nem egészséges, egyenesen lelket simogató, építő, szépítő, gyógyító. Ha az újragondolt töltött káposztás időszakban már elénk kerül egy avítt (de egyébként háziasan múltat idéző, csalogató), küzdelmünk és értetlenségünk, adott esetben rosszullétig émelyítő érzésünk lesz. Mert átszoktattuk a testünket, az anyagcserénket, a lelkünket egy érdemlegesebbre, egy szenvedéllyel építőre.
Azzal is szoktunk bíbelődni, hogy lépésről lépésre érjük el a kívánt csodát. Nem fog sikerülni a tervünk, ha mindent azonnal és egyszerre kívánunk megvalósítani. Új étkezési normát, heti 4 edzést a semmiből, remek külcsínyt, csillogó önértékelést, önbecsülést egy hét alatt!
Mert a kisgyermek, amikor megszületik, és eltelik néhány hét, ránk mosolyog. Egyáltalán megtalálja a kis bandzsításai után a fókuszt. Aztán szépen különbséget tesz arcok és hangok között. Majd hasra-hátra fordul. Ül, mászik, pakol (ez a fejlődési lépcső sajnos úgy érzem a gyermekeimnél, évtizedekig megmarad kikopás nélkül). Azután elkezdi a homokozóban kislapáttal püfölni a másik gyermeket, ha egyáltalán észreveszi, később legjobb barátok lesznek. Majd megtanul szavalni, és időnként késleltetett türelemmel várni. Évek telnek el ezen fejlődési potenciálok (így is hívhatjuk őket, mert ők bizony potensek lesznek az újabb tudás által) egymásra épülésével.
Ugyanúgy, mint ahogy mi igyekszünk változtatni életmódunkon, gondolkodásunkon, hitünkön vagy akár étkezési, sportolási szokásainkon. Lassan csiszolódunk, próbálkozunk ezzel-azzal. Néha bekoppan a fejünk, de szépen, kis szusszanás után mehetünk tovább. És tovább…lépésről-lépésre.
Az nagyszerű, ha ebben vannak támogatóink, segítőink. Van, hogy e nélkül nem is menne a változás.
De ez egy csodás önismereti folyamat. Melynek az eredménye akár egy fogyás, akár egy betegségből való kilábalás, lelki béke vagy szerelem, gyermekáldás. Vagy válás. Ha éppen az az egyetlen üdvözítő pl. egy családon belüli erőszakból való kikeveredéssel. Mindeközben közelebb kerülünk magunkhoz, a lelkünkhöz vagy Istenünkhöz. Lecsendesedünk. Mert már halljuk önnön lelkünk szavát.
Tegnap a középső kislányom (5 éves) egész nap unos-untalan ezt énekelte: „Halld meg a szíved szavááát!”.
Nos, nem mindig könnyű meghallani, akkora a zaj körülöttünk. De segítséggel lehetséges.
Szép tavaszi hétkezdést kívánok szeretettel:
Bagi Éva
