Nyakunkat törjük, mert nem figyeltünk vagy csak botlunk egyet…?
Maja 3 éve józan volt már. A szó nemes értelmében. Józan a gondolkodása, a kinézete, harmonikus a lelke és a vadmacska
helyett egy csinos, kellemes aurát árasztó, érett, kiegyensúlyozott nő. Mindig mosolygós. Visszament ugyanoda dolgozni, ahonnan 4 éve majdnem kirúgták. Mert kiitta magát. Berúgott céges rendezvényeken, légyottokba bonyolódott, időnként fejfájást vagy betegséget jelentve nem ment be dolgozni. Vagy, ha bement is, csak szédelgett. Izzadt, remegett, türelmetlen volt és kötöszködő. Szinte mindenkiben látott valami nemtetszőt. Időnként kerülte az emberek társaságát, idnőnként hangadó volt. Kiszámíthatatlan. Féltek tőle. Pont ezért. Közeledtek is volna hozzá a kollégák,
mert rendkívüli humora volt és az intelligenciája páratlan. Kifinomult cizelláltsággal közelítette meg az emberek aznapi álarcát, de fejlett és ösztönös empátiával mögé is látott. Négy éve, azon a bizonyos napon, amikor behívatta Maját a főnöke, már 2 hete táppénzen volt. Ki sem mozdult a lakásából. Csak virtuálisan. Akkor viszont korlátok és cenzúra nélkül. Az egyik pont a főnöknő mobilját érte el, éjjel 1 órakor. Ez volt az utolsó csepp a vezér poharában. És az életbenmaradás lehetősége Majáéban. Mert ő tulajdonképpen csak segítségért kiáltott. Szavak nélkül. Meghallották. Azt az ajánlatot kapta, hogy vonuljon be egy terápiára fél évre, ahonnan visszavárják.
Rehabilitációra vonult. Sokan – rosszakarók – azt gondolták, ez a vég, ezt a szennyet, ezt a skarlátot nem fogja magáról levakarni soha. A bélyeg mindig a homlokára van sütve. Mit tettek vele? A lehető legjobbat. Elvették a mobilját. Könyveket, programot, feladatokat kapott. És társaságot, meghallgató füleket, értő szakikat és egy nagy adag magával való találkozást. A harmadik napon már mosolyogni is tudott. Amikor kiment belőle az egy hónapos detoxikáció és az altató elvétel megvonási fájdalma. 2 hét múlva már magán és sorstársain (elsősorban a történeteiken) röhögött. És egy hónap múlva észrevette a virágokat a fán, az illatokat maga körül. Lettek barátai is. Mások, mint eddig…
Már 3 éve józan. Megtanítottak neki mindent. Hogyan ossza be idejét, azt a rengeteget, ami felszabadult a piálásra fordított időből. Hogyan legyen kommunikációja és viselkedése önérvényesítő (asszertív, az aggresszív vagy olykor-olykor nyuszi helyett). Leíratták (és hagyták, hadd írja) hosszan-hosszan az önéletrajzát. Filmeket nézett, jó könyveket olvasott. És a legfontosabbat is megtanulta: hogyan vegye észre magán a visszaesési jeleket. Azokat a figyelmeztető momentumokat, amik visszataszíthatják ugyanoda, ahonnan menekvés már nincs. Újabb sansz esélye reménytelen. Mert ezek a jelek jönnek. Akármennyi ideje is szabadok vagyunk a szertől. Könyörtelenül jeleznek. Ha figyelmet szentelünk nekik, csak feladatot adnak. Ha nem, akkor újraitat bennünket, újra a szerhez nyúlunk. Pl. egy estén át. Vagy 2 hétig. Vagy tovább, mindaddig, míg meg nem szabadít a gyötrelmektől a kegyes halál. Botlásnak (lapszus) vagy visszaesésnek (relapszus) nevezi a szakirodalom. Van erre kidolgozott program, melyet relapszus-prevenciónak nevezünk.
A visszaesési jelekről írok legközelebb. Várom ehhez tapasztalataikat, megjegyzéseiket.
Szép tavaszi kertészkedős, mocorgós napot kívánok üdvözlettel: Bagi Éva
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: