Hogyan húzzunk úgy, hogy élethosszig biztonságban legyünk?
Kaptam egy régi-régi hámfát ajándékba. Nászajándékba. Okkal gondolhatom, hogy ez bizonyára jelkép, üzenet amellett, hogy különös ereje van az ősidők emlékeit őrző darabnak. Szépen rendbe lett téve mind a vasa, mind a fája és majdhogynem megelevenedett a kép, amint elindulnak a lovak a szekérrel és megfeszítik az istrángot. A hámfa kiszalad alóluk. Pontosabban a faruk alól.
És ez a kép adta nekem az egész gondolatmenet szimbolikáját, illetve egy mondás, amit hallottam: „Nálunk nem sz..nak (sicc) a hámfára!” Mert aki húz, annál feszül az istráng, kiszalad a hámfa a ló fara alól, halad a munka és nincs hosszú megállás.
A legnehezebb a minta nélküli embereknél, a kontrollt vesztett állapotban, amikor kerülgeti az egyént az unalom, a depresszívebb hangulat, a tanult tehetetlenség, a tétlenség, hogy abból kimozduljunk. Ez nem csak állapotokat tükrözhet, de létformát is. Amikor a felszínen táncol valaki, kíméli magát, szépen, csinosan, tartalék üzemmódban járja a köreit. És közben nem történik semmi. Semmi mély, semmi tartalmas. És a sikerélmény is elmarad.
Mert pontosan ez a lényege a mondanivalómnak. Ha belemerülünk fáradsággal, kitartással a feladatba, nekiveselkedünk az inkább kerülendő munkának és kitartóan, mértékkel végigizzadjuk, annak lesz igazán gyümölcse. És a felszabadító jó érzés: megcsináltuk, végigküzdöttük, tettünk ma is valamit.
Ezt elkezdhetjük már pici gyermekeinknél. Korukhoz, fejlettségükhöz mérten adjuk ki számukra a feladatot és az hajtsuk is be: szeretettel, következetesen, kitartással. Hogy meglegyen a ragyogó boldogságuk az érzés adta eufóriában: képes vagyok rá, ezt én csináltam, ez az enyém.
Egy dolgot nem lehet elvenni senkitől, SOHA. Az érzést, a tapasztalást, a tudást. És mivel ez sikerrel tölti fel a raktárakat, már idejében megtanulja a kicsi, hogy tenni kell minden boldogságért. Hogy fenntartható és hosszútávú lendület legyen belőle. Az imprintingek, a korai bevésődések aztán nem múlnak el. Dolgos, szorgos emberek lesznek, akik látják és tudják a célt maguk előtt és szépen haladnak az úton. Húznak. A cél pontosan az érzés. Amit idejében megtapasztaltak.
Mert a munka, a tanulás, a bátorság, az időnként erőn felüli feladat védőfaktor. A krízisektől, az összeomlástól, a sorozatosan helytelen döntésektől véd minket. A tunyaságtól, az irigységtől, a fájdalmas unatkozástól, az ambíció hiányától. Éppenséggel, kézben kell tartani az istrángot, hogy a dolgos-szorgos, céltudatos (TUDATOS!!!) emberek ne lendüljenek át egy másik partra, a fékezhetetlen tettre készség zsongásába.
A mértékletesség, a megfelelő kikapcsolni tudás ennek belső kontrollja. (Kaptam én a keresztapámtól egyidejűleg a hámfa mellé birkabőrt is ;-)…)
Aki így él, kitartóan húzza a szekeret gyorsabban, könnyebben, fejlődve éli meg a kríziseket. Lesznek tartalékai nehezebb időkre, örülni tud a tartalmas életnek, értékelni, szeretni (!) tudja a küzdeni, tenni kész embertárasait. Védi önmagát és gyermekeit azoktól, akik annyit pihengetnek, hogy az istráng laza naphosszat, a hámfa meg megér minden egyes odakakkantást. Mert soha nem lendül ki a far alól.
Lendületes szép nyári napokat kívánok! Itt a befőzések, a télre való készülődések, a raktározások ideje!
Bagi Éva
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: