Új esztendőre reális álmokat, barátokat és tartalmas lelki békét kívánok szeretettel!
Békés, boldog, lelkiekben gazdag újesztendőt kívánok, kedves Olvasó!
Még friss az élményem, ezért megosztom, mert orromban a ropogó fa illata, fülemben a nagy nevetések gurulása és mosódnak mosódióval a gyermekeim sártól egybeállt ruhácskái. Keletnek vettük az irányt a szüleinknél töltött karácsony után, elköszönni az óévtől és izgatottan, jó társaságban szerettünk volna átsurranni az újba. Várakozásaimon felül jó éreztük magunkat. Mindezt azért így írom, mert én már a szilveszteri buliktól pici gyerekekkel leginkább csak a jókedvet, a nyugalmat, a finom (és rendszeres) ennivalókat és a korai ágybamenetelt várom. Hát ennél azért több pottyant a tarsolyunkba!
Gyöngyöstarján volt az első célállomás. De nem akármilyen kis célpont volt ez! A falu egyik utcácskájának legeslegutolsó házikója, ahonnan már csak a szemünk szalad tovább. Egészen a Kékes-tető csúcsáig. Az unokatestvéremék házában ropogott a kandallóban a fa, és a csontunkig ontotta a kellemes meleget. Az asztalon sorakozott szépen, rendben a házigazda és a háziasszony házikosztja. De nem akármilyen ám!! Komótosan, ízletesen elkészítetten, a nyári napsugarakat és ezt a tavaszba hajló telet is elénk tálalva. Szerencsére, rokonok révén nem csak nézhettük az otthonos műsort, bátran csatlakozhattunk is! Kavartam a libaszív pörköltet, aminek a színe olyan szaftosan bivaly-vörösen rotyogott, hogy beleremegtünk. Aztán a tárkonyos pipileves! És a zakuszka! Amit még nyári termés csemegéi közt emelt le a gazda a kicsinek nem mondható, általam minden háztartás elengedhetetlen helységének kívánkozó spájz polcáról. Aki nem csak a zakuszkával és a sajttal szerette volna beérni, hát ízlelgethette a natúr padlizsánkrémet. Úgy erdélyiesen, fokhagymásan, borsosan! Jaj! És közben a sok-sok családi anekdota, a jó borok, férfiembereknek pálinka-nyalás (“csak az íze végett!”), mert csontozni kellett a kocsonyának főtt csülköt.
A lurkók kifogyhatatlan játékba kezdtek. És örültem neki, hogy a közöttük levő távolság, hogy ritkán láthatják egymást és a majd egy-két iskolányi idő sem szabott korlátokat önfeledt játékuknak. Itt több generáción, mozaikcsaládon átnyargalva mindenki szerette a másikat, amit nem voltak rest akár percenként kimutatni! A cicák mit sem törődtek velünk. Zavartalanul dagasztották a kandalló párkánya melletti kosárkájukat.A szüleim töltött káposztája és hurka-kolbász kóstolója sem maradt el, illetve ugyebár a telefonhívása. Mert idén szétspricceltünk az ország távoli szegleteibe, de igyekeztünk átszivárogni időnként lélekben egymás társaságához. Este, kései estebéd után túráztunk egy rövidke, városias kört, hogy levegőztessük a kicsiket és magunkat (tespedés
helyett). Estére értünk a szőlőskertek feletti útra, ahonnan gyönyörűen láttuk a falucska fényeit. De nem a flitteres, karácsonyi, villódzó, angyalkás-fenyőfásat. CSAK otthonos fényeket.
Másnap Gyöngyöstarjánban be kellett szaladni a helyi gyermekorvos doktornőhöz pelenkakiütés miatt. Ezt követte a patika és a posta. Normál esetben 20 perces körnek gondolná az ember. Hát, oszlott a társaság, kicsik és apa a játszótér felé vették az irányt. De nem akármilyen ám! Fa, édes-takaros, gyerekbarát! Mi pedig nem értük be őket, bármennyire ezt volt a terv. Mert a kis túránk több, mint egy órásra sikeredett. Mert mindenhol BESZÉLGETTEK az emberek. Igazi érdeklődést, mosolyt, meghallgatást vagy útbaigazítást kaptunk mindenre vonatkozólag. Ugyanezt tapasztaltam Gyöngyösön, a Panacea Patikában is (mert az egyik készítményt csak ott tudtuk beszerezni a babának). Menczel Jolán, a patika tulajdonosa beszélgetett, érdeklődött. És elmondása szerint, nála ez minden egyes üzletnél (még a pestinél is) természetes és elvárt az ott dolgozóktól. Még akkor is, ha rohanni kellene.
Mindezt azét írtam le, mert itt a Nők Lapja Café oldalán a szenvedélyekről szoktam elmélkedni. A pusztítókról ugyanúgy, mint az építőkről. Gondolhatnánk sokan, hogy a szenvedély az rohan, tarol, felgyújt. Ilyen is van. Most inkább a melengető, a másokat is töltő oldalára szerettem volna rávilágítani. Hogy mennyire meg lehet élni a hétköznapi dolgainkat és milyen szépen ápolgathatjuk, terelgethetjük a mindennapi feladatainkat egy szerethető, beszélgetős, töltekező mederbe. Hisz az étkek együtt elkészítése, a nyári betakarítás gyümölcsei, az ügyintézések ugyanúgy részei az életünknek. Sőt, mi több, efelett csupán elenyésző idő marad ránk, magunkra, ÉNIDŐNKRE. Lehet ezt lassabban, megélve, duruzsolósan-melengetőn is művelni. Ez az igazi szenvedély, kérem! Mert a házigazdáim értelmiségi és munkahelyen mindennap dolgozó, teljesítő emberek. Első házasságaikból is hozott, már felnőtt emberekkel és közös, kisiskolás csemetével. Nem kevés emberről kell nekik még gondoskodniuk. Nem akárhogyan teszik ezt. Ma hajnalban engem keltett a legkisebb csemetém. Berzenkedik, mert lassan a saját ágyikója felé van terelgetve. (Megsúgom, a túrán, aminek a második, nábrádi állomását később osztom meg Önökkel, egyszer sem sírt fel éjjel. Dagadt a kis frisslevegős, rózsás pofija és szuszmákolt békésen a kandalló, később a kályha melengette szobában a métermagas dunyha alatt!) És e cikk írása előtt már megfőztem az ebédet: anyukám receptjét, a zöldbablevest kolbásszal és egy kis petrezselymes krumpilt a maradék sültmalac-husihoz. Azon ábrándoztam, milyen jó is ötkor kelni! Készítettem rostos levet citromból, nábrádi almából és kübekházi napraforgó-mézből. Mert apukámnak mondta a tanyáján méheit kaptározó méhész, hogy azt nem érdemes 40 foknál melegebb italba tenni.
Kedves Olvasóim! Az én évem ajándékkal zárult, apró kincsekkel, figyelemmel, szeretettel. És én hálás vagyok érte. Kívánok Mindenkinek az új esztendőre reális álmokat, barátokat és tartalmas lelki békét szeretettel!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: