Rebeka a 64-es!

Beszélgettem valakivel a minap. Hiszik vagy sem, egy kicsattanóan fess hatvanas hölgy. Szép magas, valaha-sudár, kissé pocakosan és illatozón. Kellemes, enyhén fűszeres, virágos felhőcskével. Két felnőtt gyermek, egy lány és egy fiú édesanyja. A gyermekek külön apától, akiktől Rebi elváltan (nevezzük Rebekának) él egy budai szép környezetben. A gyönyörű lakását el kellett adja, kisebbe kényszerült, mert belefutott egy szélhámos hódolóba, aki szeretetét, hiszékenységét kihasználva meglépett egy maroknyi tőkével. Mint utólag kiderült, még néhány korosodó asszonyt lenyúlt a lókötő és egyenesen az USA-ig szaladt, per ide-per oda.

Rebeka korábban táncolni járt társaságba, jött-ment, utazott, élte független és gyermekeiért bizsergő életét. És jött a krízis. A vörös démon, az afrikai vadon Elzája – mert anyaoroszlánként éli ő a mindennapokat –  magára csukta új lakásának ajtaját, kerülte a táncokat, a társaságot, a kikapcsolódást. Egyetlen “öröme” maradt, a bikavér csupán. De már csak palackban. És jöttek a plusz kilók számolatlanul, a depresszió, a még mélyebbre zuhanás, a rendszertelenség. És, ami még rosszabb: sok-sok bírálat, kritika, kötözködés, elégedetlenség. Amitől a gyermekei egyre nehezebben viselik. És amitől a talaj is veszni látszik még anyai ölben kicsit tán sokáig melengetett talpuk alatt. Rebeka kérte, hogy beszélgessünk. Segítsek fogyni. Említette, hogy azért engem választott, mert a fizioterápia (életmódbeli testi- és anyagcsere folyamtok konzultációja) mellett függőséggel, kontroll-vesztett állapotokkal, krízisekkel is foglalkozok.

Megnyugtattam Rebekát, hogy a krízise normális (normál, életeseménnyel együtt járó, kézbe vehető állapot) és a fogyás a munkánk során pusztán mellékhatás. Az asszony lassan-lassan nyílik. Mer talán kicsit gyenge is tud már lenni. Mert az ő primer gondja nem a néhány, két pislogás alatt felugrott zsír-vánkoska. Hanem pl. a hátralevő élet. A hogyan, merre ezután? Társtalanul, reménytelenül vagy még mindig erősen tovább? Láthatja-e még az unokáit, babusgathatja-e őket (gyermekei fénysebességgel karriert építenek vagy éppen lomhán kerülnek).

Sokszor csak azért félünk, mert nem tudjuk pontosan, merre haladhatnánk, igazán melyek a vágyott céljaink és eszköztelenek vagyunk azok megvalósítására. Nem látjuk reálisan az elért eredményeinket, erősségeinket és krízis idején hajlamosak vagyunk felnagyítani az önvádat, a tehetetlenségünket, a reménytelenségünket.

Én még nem láttam olyat, hogy ne lett volna kiút. Az első gyermekem születése előtt mondta valaki nagy bölcsen – akkor nekem még új „aranyköpést: „Gyerek bent még nem maradt!”

Szépen, lecsendesülve halljuk meg belső, halk hangunkat vagy más sírva kiáltását és tartsuk markunkban kezét. Ha nyújtja tétován felénk.

Szép adventi napokat kívánok szeretettel:

Bagi Éva